2017. július 8., szombat

ihletett pillanatok

Fontos misszióm, hogy bátorítsam a gyerekeket, hogy olyan művészeti ágakban is merjenek önkifejezni, amelyekben nem különösebben tehetségesek. Mint én a rajzolásban például. De azért egész jól elszórakoztatom magam.

Ez itt a Kék korszakomból a Sültcsirke című alkotásom:

Farm viharban:

Holland farm viharban:


2017. május 23., kedd

Hogyan kell idegeneket utálni?

Most elmondom, hogyan kell utálni de nem ám kispályás módon, hanem igazán csontvelőig hatóan. Én tapasztalt vagyok a témában, remekül tudok vadidegen embereket tíz-húsz éves távlatban rühelleni, mint a szart. Mondhatni expert szinten.

Először is fontos, hogy egyáltalán ne ismerjük utálatunk tárgyát. Csak valami pár vonallal felskiccelt futó benyomásunk legyen róla. De az aztán akadjon be rendesen! Mint a szálka a köröm alá, folyamatosan birizgáljon, a legváratlanabb pillanatokban nyilaljon belénk, tartson éberen.

Ennek vannak összetevői és van technikája. Kell hozzá bőséges adag önreflexiótól megkímélt (sőt a legjobb az önmagunk elől is elleplezett) szorongás és komplexus. Meg persze, fusztrációk minden mennyiségben. Nehogy akárcsak tudomást is vegyünk a saját negatív  érzéseinkről! Nehogy rákérdezzünk a lelki működésünk automatizmusaira. A Miért zavar engem ennyire ez a hülye fasz/picsa?  jellegű tűnődés is erősen ellenjavalt. Isten ments, hogy elismerjük, hogy vannak a lelkünkben zugok, ahol értéktelennek és jelentéktelennek érezük magunkat, olyan kis semmirevaló lények, akinek nem jut semmi megbecsülés. Ja, és semmiképpen ne futtassunk végig a gondolatainkon egy gyors check-et, azzal a szemlélettel, hogy amit utánunk, az minket minősít.

Másodszor: ne féljünk használni a teremtő fantáziát! Töltsünk ki minden pici rést ahonnan hiányzik az információ, kreatív részletekkel, hogy az a roppant ellenszenves másik, akiről nem is tudunk igazából semmit, valójában milyen. Elismerem, némi erőfeszítést igényel elfojtani azt a rossz érzést, hogy miért is tölt el rettegéssel idegesítő az a kép,  amit a másikból kreáltunk, de megoldható. Kicsit dehumanizáljuk az illetőt, úgy könnyebb. Például ne sajnáljuk az energiát rá, hogy megkritizáljuk minden lehetséges szempontból! Sőt, némi gyakorlás után készségszinten tudjuk lenézni is. Mert mi bezzeg ilyet, amit ő tesz/visel/mond soha, olyat meg amit nem tesz/visel/ mond, nyilván, hogy állandóan. De nyugi, mi mindig csak jókat, csak jókat. Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy egyértelműen csak a mi szempontrendszerünk lehet helyes. 

És végül már nem is baj, ha mégis találkoznunk kell. Kis szerencsével addigra már úgyis annyira betokosodott a véleményünk, hogy biztosan nem fogjuk zavartatni magunkat az arcunkba mászó tényektől.
De a legeslegfontosabb, hogy belehelyezkedni az ő (szintén fiktív) nézőpontjába nem szabad. Az empátia pedig egyenesen tilos! Hát hova vezetne az. Ennyi meló után. Még valamit megértenénk belőle. Még valamit el kellene ismerni.

2017. március 28., kedd

a legszebb mondat, amit valaha leirtam

A valosag engedelmesen a kezem ala simul. Erre vagyok a legbuszkebb meg mindig es igaz tovabbra is. A valosagot formalom a magameva es a valosag formal a magaeva engem. A blogolas, a vilag (ujra)teremtese. De a teremteshez elsosorban teremto ero kell, ez most szetforgacsolodik mindennapi kis mindenfelekben es nehany nemmindennapi csodalatos nagy dologban. 

Jo erzes jonni vissza. A csendbol, a homalybol. Letezo, ez vagyok en. Ez is szeretek lenni.

2017. március 21., kedd

idétlen Coelho-s metaforák rovatunkban ma

Van nekünk egy ilyen családi hagyományfélénk, hogy anyám karácsonykor mindig vesz aszalt fügét meg datolyát. Azt a barna, aszott radírszerű, kör alakúra passzírozott fajtát. Szeretem egyébként. És akkor egész életemben, az egész elmúlt harminchárom évben azt hittem, hogy a füge az olyan. Tele van homokszerűen csikorgó magokkal és akkor rágod mint az állat egy fél órán át, míg lezsibbad az állkapcsod, végül is édes, és ez a füge élmény. Aztán az ősszel valamikor vettem a kantinban egy salátát és a kupac tetején volt egy félbevágott füge. Namost, eleve tök másmilyen a színe, az állaga, gyakorlatilag minden minden tulajdonsága: sikító lila és fehér, puha, lekvárszerű és mézédes. És ilyen a valódi, amit mi megszoktunk, amiről azt gondoltuk, az csak egy nagyon halvány utánérzet vagy jobban belegondolva, valójában inkább két teljesen különböző dologról van szó. Nem feltétlen rosszabb, ezt nem mondanám, de hát, nagyon nem ugyanaz a szelete a valóságnak. 
Egyébként valahogy szar a tudat, hogy eleve szeretek mindent megkérdőjelezni, de nem gyanakodtam. Fel sem merült a tévedés lehetősége. Ilyen és kész. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a fügével van ez így. Megijeszt, hogy nem csak a fügével van így.

2017. március 20., hétfő

híreket mondunk...

...ami ugye mindig jobb, mintha istenhozzádot mondanánk. A hír pedig az, hogy nemsokára újra elkezdek blogolni. Addig is itt egy fotó a magyarság tengerérzéséről.

2017. január 26., csütörtök

2017. január 7., szombat

...

Pár napja hajnalban munkába indultam, Bucka még bekucorodott az ölembe és ringattam egy kicsit. És akkor azt suttogta a nyakamba, hogy:
Ik kan dit altijd doen.
Hát így.