Szóval tizenhat körül vagyunk és az egész lakásban összesen egy lemezjátszó és egy kazettás magnó van, apám LGT-jét meg anyáméknál Charlie-t már felváltotta Milek Kispálja, akarva-akaratlan tudom az összeset fejből. De inkább akarva.
Aztán Milek egyszer csak punk lesz, tarajba nyírja a haját és ezzel nagy botrányt kavar az iskolában, oldalláncot hord és acélbetétes bakancsot, én továbbra is elmerülve a magam alter álomvilágában írogatom a kis verseimet. De persze amikor csak lehet, csatlakozom hozzájuk csavargásaikban, mert olyan menők, már minden titkok tudói, nagy tizenhétévesek. A Belgrád a törzskocsma, semmivel sem jobb, mint akármelyik filléres talponálló, leszámítva, hogy minden punk itt költi kevéske zsebpénzét. Hát persze, hogy estéken át váltjuk meg a világot, mellesleg szervezünk jótékonysági gyűjtést egy cigisdobozba Tibetnek, nem tudom, mi lett vele, gondolom valaki az este végén elitta. Aztán végigsétálunk éjszaka a Váci utcán és széles gesztusokkal Nyugodalmas jóéjszakát! kívánunk minden szembejövőnek, egyszer pedig rágyújtunk hazafelé kettes villamoson is. Ártatlan korszak.
Milek belép egy zenekarba, a Villányi útra járnak próbálni, még én is elkezdek dobolni tanulni a Parapinák dobosától. A Tretfort gimi alagsorában van egy dobszerkó, ott veszem a leckéket óránként ötszáz forintért. Hideg és nyirkos és ha valaki fent lehúzza a vécét, zubogva zúdúl a víz a csöveken a fejünk felett. De tök lelkes vagyok, bár sokszor úgy tűnik, túl sok rakoncátlan testrészem van a doboláshoz. Nagy idolom Gergő, az Alvin akkori dobosa, ezt szégyellősen meg is vallom neki egy koncert után a gödöllői Trafóban. Milek persze remek basszusgitáros lesz (közben valahonnan szerzett egy gitárt is, a kétéves öcsénk egyik este betipeg a szobájába, rácsap az apró kis kezeivel, elszakad két húr, Mileket a guta ütögeti megfele), de amúgy egyebekben is tehetséges, remekül rajzol, csodálatos versei vannak. Engem senki nem vesz komolyan, csak egy kishúg vagyok, aki próbálja titkolni, mennyire bejönnek neki a nagyok és bölcsek. De azért ünnepélyesen vigyáznak rám, mikor megiszom az első söröm egy körúti lakásban, az egyikünk anyja felügyel, pár évvel később meghal rákban. Húsvétkor lila ballagóöltönyt húznak és eljönnek meglocsolni. A dobosukat akkor a legjobb barátomnak tartom, őrület lelkizések és filozófia. A legutolsó beszélgetésünk hét éve egy véletlen találkozás a metróban, megkérdezte, mennyi a fizetésem és panaszkodott, neki miért kevesebb, pedig építőmérnök lett. De szeretem az egész bandát, örülök, ha mehetek velük "próbálni" a terembe, mindenféle zenekarok megfordulnak ott, a legkirályabbaknak már meg is jelent egy-egy magánkiadású kazettája. Ilyenek, hogy Érdekfeszület, az énekes nekem kicsit ijesztő nagydarab hapsi, minden bulin nagyon durván merev részeg és hát persze a Macskanadrág. Legutoljára pont hazafelé tartottunk valahonnan, talán az Alagút tetejéről, oda jártunk inni, bámulni a Lánchídat, lógatni a lábunkat lefelé. Mindig tele voltunk témákkal, nem volt még ez a small talk issue, kerestünk egy fasza pontot a városban, letelepedtünk és csak szövegeltünk roppant bölcsen órákon át. Romos családi életünk, szerelmi ez meg az, és tervek, végtelen számú, nagyívű, elképesztő tervek, hiszen át kellene a világot formálni, át kellene az egészet. Át kellene még jobbra formálni, át kellene az egészet. Szóval jött szembe ez a roppant híres punkénekes a mozgólépcsőn valami este tizenegykor, egyik kezében egy vödör, benne takonyállagú ragasztó, a hátizsákja meg tele volt plakáttal, éppen ez volt a melója, plakátragasztás. De nem volt gáz, átmeneti, úgyis mindjárt bejön a zenészség.
És akkor tizenhét évvel később ott állunk péntek este a világ legkisebb kocsmájában Rotterdamban és rázendítenek, hogy együtt vagyunk megint, mint egy nagy család, nekünk már nem számít a holnap, az élet ilyenkor röhögve felénk int.... És akkor az ember ne kezdjen el bőgni. Már el is felejtettem, milyen zseniális élőben hallani dobolni Gergőt (közben átigazolt a Macskanadrágba), gondoltam, megmondom neki ismét. De már nem vagyok olyan merész, mint tizenhét éve. És mindenki hogy megöregedett, te jó isten, és ha mindenki, akkor nyilvan én is és... na, jól van, igyunk egy sört.
A Tankcsapda megkerülhetetlen volt. És nagyszerűek is, vitán felül. Életem első rockkoncertje a Pecsában, ahol összejöttem egy szőke rockersráccal. Életemben egyszer voltam fizikailag is közel hozzájuk: még süldő gimisként egy dedikáláson a barátnőmmel, teljesen odáig voltunk a nagy megtiszteltetéstől, tök kedvesen dicsérgették a szimatszatyrainkat. Korábban sikerült elkapnom a tömegbe dobott dobverőt, amit a nadrágszáramban kellett kicsempésznem a koncertről, ezt a trófeát irattam alá velük. És egyébként is mindig, ha nem Kispalra mentünk, akkor Csapdára, decemberben Pecsa, nyáron Sziget nagyszínpad, mindig öröm. Még kései nosztalgiaként Buckával terhesen is voltam a huszadik szülinapi bulijukon.
Aztán Lukács Laci feljön a színpadra, a szívem összeszorul, ott áll tőlem hetven centire, kicsit öregecske, icipicit pocakos, eléggé röhejes színpadi ruhában, én alig tudtam feldolgozni, ami történik: nekem ez baromi intim, ő most akkor látni fogja, hogy bulizom a zenéjére, én megnyitom a lelkem, és felfogok mindent: minden rezdülésüket, a profizmust, a rutint, a fáradságot, a sodró örömet. Nem tudom, és:
...és már nem is számít, ez az a dimenzió, ahol otthon vagyok, a zenéjében, a világomban, a múltam, a szenvedélyem itt folytatódik, ezen a koncerten, ami kicsit döcögösen indul, talán fáradtak, talán nekik is fura apró klubban fellépni, de aztán ismét működik a mágia, amit senki sem ért, szerintem ők se, néhol paródiaszinten együgyű szövegek, torzított gitárszólók, apróra szétszereli a lelkemet és mikor összerakja, sokkal jobb lesz.
Utóirat: nincs túl sok információm erről a srácról, de egy ilyen Sidi simán kéne otthonra, igazi végtelenül cuki, nagydarab sugárzó életigenlés a fickó, ha rossz napom van csak megölelném, mint egy plüssmackót.
