így van ez

Nemrég vicceltem egyet a munkahelyemen a jakuzákkal, hát, az egész csoportból senki sem tudta, miről beszélek. Úgyhogy ez a poén sajnos nem ült. De történhetett volna ugyanez szélkakasokkal is. Mert itt ebből is csak ilyen van:

újabb vonatozásokba'

Vannak bizonyos bejáratott rituáléim a hétköznapokban. A vonaton például mindig felülre ülök és nagyjából ugyanoda. Így tűnt fel, hogy sokat utazom ugyanazon a vagonon, a madarason. Ez egy kis rajzolt vagy öngyújtóval égetett madárka a pakolótálcán. Tegnap az ország másik részéből jöttem haza, letelepedtem a kedvenc helyemre, amikor:

Amikor munkából jövök haza, akkor szoktam látni egy biciklis aluljárót. Nehéz lefotózni a száguldó vonatból nem túl nagy teljesítményű telefonnal, de íme. Unikornisménes őrzi az átjárót. Vannak csikók is.

Ez meg az egyik kedvenc képem Kis Manyiról, épp jövünk haza Wes unokahúgának a keresztelőjéről Amszterdamból. Itt amúgy azt bábozza a lábfejeivel, hogy két ijedős kis állatka kandikál ki az ablakon. Háttérben jellegzetes holland táj.

Végezetül annyit, hogy Hollandiában  az IC-n nem buzdítják arra az utasokat, hogy be social.

...

Azt vettem észre, hogy én állandóan üvöltözök a gyerekeimmel. Mármint nem veszekedés vagy ilyesmi, a normál beszédmódom az üvöltés. Más családok tök szépen, csendesen kommunikálnak, az én hangom meg belezeng a tájba. Igaz, hogy más családok gyerekei nem rohannak izomból vakon az ismeretlenbe, hátra sem nézve, de ez biztos az én nevelési sikertelenségem, nem tudom. 

Nem csoda hát, hogy a kis fenevadak is állandóan sakálkodnak.  Ha két háztömbbel előttünk megy egy osztálytárs, akkor tuti kórusban ordítják, hogy HOI NICHOLAS!!!! Bár, ha azt vesszük, legalább köszönnek, más szülők meg azért leveleztek évtizedekig a Nők Lapjában a Vekerdy-vel, mert az istenátka, beste kölke még köszönni sem hajlandó. Mostanában olyan pozitív vagyok. Állunk például a nyitott bejárati ajtóban kabátban, kutyán a póráz, Bucka még visszaszalad pisilni. Kis Manyinak eszébe jut még néhány szükséglet. És vonít fel két emelet magasba. 

Kis Manyi: BUCKAAAAA, BUCKAAAAA!!!... HOZZÁL LE VIZET IS!... MEG KÉT CSOKIT, EGYET NEKEM, EGYET MEG MAGADNAK!...te is kérsz anya?... MEG EGYET ANYÁNAK IS!

kicsit had maradjon minden így

Persze, azon lehet élcelődni, hogy Lovasiék is úgy végzik, mint az LGT, párévente egy búcsúkoncert, mert miért ne. Részemről azt sem bánom, elmennék egy jó LGT-re is. De hogy mit kaptak azért, hogy az esedékes Kispál búcsúturné nem Magyarorszagon van?! Pedig szerintem tök kedves, hogy végre egyszer gondoltak a magunkfajta hazaáruló söprékre is, vagy milyen jelzőket is szoktunk kapni... Esetünkben két kérdés volt: találunk-e bébiszittert egy egész éjszakára és Brüsszeli vagy Amszterdam. Amszterdam lett végül.

És most nem azért, de milyen faramuci szervezés, hogy egy hollandiai koncertre csak egy magyar honlapon keresztül lehet jegyet venni, forintért? És az miért van, hogy a kérdéses honlap egyetlen holland bankkártyát vagy standard internetes fizetési módot sem fogad el? Oké, hogy a helyszínen is lehet venni, de ha én kifizetem a gyerekvigyázást meg a vonatozást, akkor száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy be fogok jutni. És eme hányadtatásaimat elpanaszolom a brno-i barátomnak, aki elkezd erősen csodálkozni, hiszen az ő cseh bankkártyáját elfogadja a honlap, most vette meg a jegyeket Bátorkeszire. Akkor megkértem, hogy vegyen már nekem is kettőt Amszterdamba, én meg elutalom neki az árát. Így esett, hogy cseh koronáért vettem holland Kispál jegyet. Nem akarok szarrágó lenni a teljesen szükségtelen valutaváltás miatt és ki se akadtam, még meg is értem, hogy biztos így nincs vita a bevételen vagy ilyesmi, sőt ilyeneket kijelenteni se szoktam de... Igen, ez a az egyszerűmegolásnemműködikkeressünkkerülőutat, na, ez valami tipikusan magyar. 

Azért remélem, jó buli lesz.
(...)

Hát persze, hogy az volt. Odafelé mondtam Wes-nek, hogy kb. minden más esetben valószínűleg nagyon szoronganék vagy hülyére paráznám magam hülyeségeken. De Kispálon nem, mert Kispálon lenni az nekem természetes közegem, valami, amit nagyjából egész tudatos életemben csináltam. Kispál volt életem első koncertje, még a Felvonulásin, aztán Milek haverjaival felmentünk a Gellérthegyre, söröztünk és bámultuk a várost hajnalig. Tizenhat voltam. Szóval a buli közepén rám tört valami honvággyal kevert nosztalgia, olyanokra gondoltam, hogy az ember gyerekkora akkor is meghal kicsit, ha feloszlik a kedvenc zenekara. Aztán már sírdogáltam is. Pedig az utóbbi jópár évben nem is nagyon hallgattam, mert annyira kétségbeesetten szomorú és zavaros lett a zenéjük, hogy.... igen, még nekem is feltűnt. Ez a koncert deklaráltan tele volt ilyen dalokkal, semmi Szőkített nő vagy Zsákmányállat, de pont nem bántam, azokat úgyis épp eléggé elnyúzták már.

A Lecsó egyébként idén ötven éves és volt nekem egy ilyen tervem, hogy megkérem, hogy készíthessek vele egy közös képet. Tudom, hogy ez ilyen béna dolog. De a PUF-ot még jobban szeretem, mint a Kispált és hát ők ugye tényleg nem várhatóak Hollandiába és szerettem volna elmondani, milyen sokat jelent a zenéjük. És hogy már a húszéves jubileumi koncertjükön is ott voltunk meg a harmincévesen is.... Végül iszonyú zavarban megkérdeztem, hogy megtisztelne-e egy közös fotóval, aztán végig hülyeségeket beszéltem egy tizenpárévvel ezelőtti bulijukról Zánkán(?), állati ciki voltam. De tök jófejek voltak, az Anikó is, úgyhogy mind a négyen ott mosolygunk a képen. Más kérdés, hogy a társaság legszerényebb képességű fényképezőjével sikerült, úgyhogy lényegében egy homályos paca. De úgysem kirakni szántam valahova (bár jobban belegondolva a falon jól mutatna, messziről távcsővel legalábbis mindenképpen), csak emléknek.