Van nekünk egy ilyen családi hagyományfélénk, hogy anyám karácsonykor mindig vesz aszalt fügét meg datolyát. Azt a barna, aszott radírszerű, kör alakúra passzírozott fajtát. Szeretem egyébként. És akkor egész életemben, az egész elmúlt harminchárom évben azt hittem, hogy a füge az olyan. Tele van homokszerűen csikorgó magokkal és akkor rágod mint az állat egy fél órán át, míg lezsibbad az állkapcsod, végül is édes, és ez a füge élmény. Aztán az ősszel valamikor vettem a kantinban egy salátát és a kupac tetején volt egy félbevágott füge. Namost, eleve tök másmilyen a színe, az állaga, gyakorlatilag minden minden tulajdonsága: sikító lila és fehér, puha, lekvárszerű és mézédes. És ilyen a valódi, amit mi megszoktunk, amiről azt gondoltuk, az csak egy nagyon halvány utánérzet vagy jobban belegondolva, valójában inkább két teljesen különböző dologról van szó. Nem feltétlen rosszabb, ezt nem mondanám, de hát, nagyon nem ugyanaz a szelete a valóságnak.
Egyébként valahogy szar a tudat, hogy eleve szeretek mindent megkérdőjelezni, de nem gyanakodtam. Fel sem merült a tévedés lehetősége. Ilyen és kész. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a fügével van ez így. Megijeszt, hogy nem csak a fügével van így.
